A válasz egyértelmű és hangos IGEN! Ám a teszt előtt azért voltak kétségeim rendesen! Az első „Volvóm” három hengerrel!

„Volvóm!” Álmodik a nyomor! Körülbelül akkor lesz ilyenem, mikor piros hó esik! „Legalább egy lottót vegyél” – szoktam bíztatni magamat, de - nekem sajnos - egyelőre nem jött be a „kis munka, sok pénz” életfilozófia. A sok munka pedig baromi rosszul hangzik…
A címben elhangzott kérdés egyébként a Volvo XC40 erőforrására vonatkozott, mert bármilyen hihetetlen is, a skandináv márkát is elérte a „downsizing korszak”. Illetve ez így nem is igaz, mert már régen elérte, az XC40-essel csak szintet lépett, most már nyugodtan kijelenthetem, hogy egyenesen tombol. Eddig a méretcsökkenés leginkább a nagyobb és drágább egységeket érintette, először nyugdíjazták a kis darabszámban készülő V8-as benzinest, aztán lassan-lassan megszabadultak a markáns hangja miatt (is) kedvelt öthengeres családtól. Az XC40-esbe viszont egy HÁROMHENGERES aggregát került, pont, mint egy Wartburgba. „Is this the world we created? – jut eszembe a Queen-nóta, bár eredetileg aligha erről szólt. Annyi azért feltétlenül a Volvo és az XC40 mentségére szól, hogy a BMW i8-ban ugyanígy három henger dolgozik, pedig az sportkocsi. Bár ez engem kevéssé vigasztal, és ahogy a bevezetőben említettem, voltak kétségeim rendesen.
Papíron minden rendben az XC40 másfél literes (1477 cm3), négy háromhengeres, turbófeltöltéses benzinmotorjának adottságaival: 156 lóerő leadására képes, maximális nyomatéka 265 Nm – 1850 és 3850 fordulat/perc között -, 9,4 másodperc alatt gyorsul 0-ról 100 km/h-ra, végsebessége 200 km/h, miközben 6,2 liter üzemanyagot igényel. (Nem keveréket!) Pedig aki valaha is ült Wartburgban, az sosem felejti el a jellegzetes illat- és hangelegyet, mely végigkísérte a keletnémet négykerekűt az utazás során. Nos, a Volvóban nincs ilyen, keveréket is már csak magunk csinálhatnánk, a zajszigetelés meg ügyesen távol tartja a kabintól és a füleinktől a tipikus háromhengeres zöngést. Gyorsításkor sem túl vészes a működése, az XC40 kifejezetten finom modorú, kulturált egyéniség. Eközben a dinamikája megfelel az elvárásainknak, a kis erővel működő hatfokozatú manuális váltóval könnyű mindig a húzózónában tartani a fordulatszámot. Igaz, egy kicsit furcsa, idegen érzés kézzel kapcsolgatni egy Volvóban, az automata váltó mindenképp megfontolandó opció. Ereje finoman ébred, pörgetésnél is kitart, „fent” nem fogy el hirtelen, de felesleges folyamatosan a fordulatszámot hajszolni vele. Hisz a turbó és az általa nyújtott nyomaték miatt másra hivatott. Az üzemmód-váltóval akár befolyásolhatjuk is az apró erőmű munkáját: a Comfort alapbeállítás azonban majdhogynem univerzális, mindenre megfelel. Terepen persze jól jön az offroad-mód, takarékos vezetők próbálkozhatnak az ECO-üzemmel, a pilóták meg a Dynamic állással, de a végén úgyis a Comfort lesz a nyerő, az igazi. A 18 colos könnyűfém felnikkel kiegészített alap futómű hangolása meglehetősen feszes, ami ugye húzósabb kanyarokban is nagy magabiztosságot nyújt, viszont a 8-as gyorsforgalmi út – Veszprémből Pest felé vezető - külső sávjában, de egyéb, rossz minőségű aszfaltcsíkokon sem túl nagy öröm. Mert ráz, mint a „220”, ugyanakkor legalább kiderül, hogy mennyire masszív építésű az XC40. (Amúgy ma már kevés autóval elviselhető ez a szakasz, s nyilván a Volvo is feláldozott valamennyit a kényelemből a magas építésmód miatt.) Ami még lényeges a turbós háromhengeressel kapcsolatban, hogy egy hasonló méretű és teljesítményű dízelmotornál ugyan több üzemanyagot igényel, de egyáltalán nem iszákos. Jó, a gyári 6,2 nem jött össze, ám a 6,9 literes tesztátlag láttán nem kerestem a panaszkönyvet a kereskedésben. A tank 54 literes.
Különösen, hogy igencsak elfogult vagyok az XC40-essel szemben. Egyszerűen nem bírom nem imádni! Mondjuk a Momentum felszereltségű tesztautó 5 küllős felnijét lecserélném, nem a méretével van baj, de a külseje, beleértve a „sima” fehér fényezését is, pont megfelel. Természetesen lehet színezni, választhatjuk kontrasztos tetővel, az XC40 majd’ mindenhogy jól néz ki. Ütős, mint egy traktor és egy gőzmozdony szerelemgyereke, közben meg Volvo a javából. Igaz ez a belsejére is, nincs túlextrázva, komfortjával és felszereltségével mégis tökéletesen megfelel a mindennapok során, szépen kiszolgálja a párok és a kis családok igényeit. A kis családokét, mert hátul közel sem annyira nagy és kényelmes, mint az XC60-as. Cserébe városban élhetőbb, szűk helyeken is elfér vidáman, könnyebb vele a parkolás is. Csomagtartója alapra 460 literes.
Azt írtam, hogy nincs túlextrázva, ennek ellenére a felszereltsége szinte hiánytalan. Csak szemezgetek: levegőtisztítós klíma, 12,3 colos digitális műszerfal, háromküllős bőrkormány, elsötétedő visszapillantó tükrök, sebességhatároló és tempomat, sávtartó segéd, parkoló-asszisztens, esőérzékelő, visszagurulás-gátló, lejtmenet-vezérlő, 9 colos érintőképernyővel szerelt infotainment rendszer, „nagy zene”, USB-csatlakozó, navigáció Európa térképpel, táblafelismerő, Volvo On Call rendszer és beszédvezérlés. Ellenben nincs félautonóm Intellisafe Assist rendszer, így nem vezethet helyettünk a banán, se FOUR-C aktív futómű, ami figyelembe veszi az út minőségét és a reakcióinkat, de azért valahogy kibírnám nélkülük…
Ami nagyobb gáz, hogy mindig vissza kell adnom a Volvo tesztautókat. Nem akarnak megajándékozni, megvesztegetni, sem kilóra megvenni, pedig simán elég lenne egy XC40-es. Akár T3-as háromhengeres benzinmotorral és Momentum felszereltséggel is. Csak felnit választanék, ha hagynák. Nem olyan nagy dolog, nem 20 százalék vagy milliárdos kenőpénz, mindössze 9.926.000 forint. Egy kis nokiás doboznyi összeg, de - ez esetben - a Volvo jobban kéne. Remélem, az illetékesek olvassák: maradhat!